Úgy látszik, a két évvel ezelőtti választások után hiába örültek egyesek, mégsem elég a kétharmad.

Nem elég a kétharmad, ha az ország továbbra is egy szűk réteg birtokában van.

Nem elég a kétharmad, ha a közvéleményt formáló sajtónak nagy része a balliberálisok kiváltsága.

Nem elég a kétharmad, ha a bankok és multik a nemzetközi, globalista, csak saját meggazdagodásukat szem előtt tartó pénzügyi maffiózók irányítása alatt áll.

Nem elég a kétharmad, ha számos gazdasági-pénzügyi döntés a külföldi hitelminősítő intézetek hatáskörébe tartozik.

Nem elég a kétharmad, ha a szoclibek nem politikai ellenzékként, hanem a magyarság megátalkodott ellenségeként viselkednek. Bel- és külföldön egyaránt.

Nem elég a kétharmad, ha a megszavazott törvényeket nem engedik alkalmazni. Mert egy velejéig megromlott Európai Unióban élünk, ahol már nem a család, az erkölcs, a nemzeti érzés és a keresztyénség az alapvető érték, hanem a pénz és a rosszul értelmezett „másság toleranciája”. Ahol Daniel Cohn-Bendit zöldpárti, Martin Schulz szocialista és Guy Verhofstadt liberális frakcióvezetőket azzal kell nyugtatni, hogy az új törvények betiltják a magyar gárdaszerű alakulatokat, nehogy a cigány és zsidó kisebbségeknek bántódása essék. És nem arról tárgyalnak, hogy a magyar államadósságot a kormány próbálja szinten tartani, a költségvetési hiányt csökkenteni, a fizetési mérleg deficitjét megszüntetni, az országot a csőd széléről elmozdítani.

És nem elég a kétharmad, mert a szabadkőműves gyarmatosítók mindent elkövetnek, hogy a magyar nemzetet sárba tapossák, az ország szuverenitását tönkretegyék.

Nem elég a kétharmad, mert képtelen alkotni és dolgozni, erejét és idejét ugyanis a nemtelen támadások és aljas hazugságok kivédésére kell fordítania.

Nem elég a kétharmad, sőt még a négyötöd sem (a Jobbikkal ugyanis a jobboldal már négyötödöt tudhat magáénak), ezért talán eljött az ideje kijelenteni: a megmaradt egyötödöt fel kell számolni. Igaz, nagyon nehéz lesz, és sok segítségre nem számíthatunk. Ahogy nem kaptunk segítséget 48-ban sem. És hiába vártuk azt 56-ban is, az amerikaiak és a nyugat helyett az orosz tankok jöttek. Most sem fognak segíteni. Sőt. Támadni fognak a 21. századi új gyarmatosítás módszereivel: tankok helyett leminősítésekkel, pénzügyi manipulációkkal, szemenszedett hazugságokkal, valutaalappal, világbankkal és sok hasonlóval.

De mégis meg kell próbálni, mert tudjuk, mert érezzük, hogy az igazság a mi oldalunkon van.

Somogyi Botond

Decemberi lelkigondozói találkozásimban újra és újra elhangzott beszélgetőtársaim részéről legalább egy mondat, az új év és a nagyobb szerencse, a boldogabb élet, az egészség, vagy egyszerűen csak valami más és jobb várásának a reménye. Különböző nemű és életkorú emberekkel beszélgettem, az egyetlen közös vonásuk az új évben való bizodalom volt.

Mondhatnám, ez fantasztikus! Egyszerűen bámulatra méltó, hogy történjen bármi, körülöttünk vagy bennünk, a remény él. Még mindig nem aludt ki.
Azonban mondhatom ennek a totális ellentétét is: elképesztő, hogy évek sokaságával a hátunk mögött még mindig abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy az életünk hipp-hopp, pusztán az év fordulója, az új év megérkezésének okán megváltozik. Ugyanolyan hazugságnak, önbecsapásnak érzékelem ezt, mint a másik sokat emlegetett mondatunkat, miszerint „az idő minden sebet begyógyít”.
Nem. Az idő önmagában nem gyógyítja be a sebet.
Mint ahogy az új év sem hoz semmi mást, semmi jobbat, semmi boldogságot önmagában.
Mindkettőhöz mi magunk is kellünk. A mi felismerésünk, tisztán látásunk, a mi döntésünk, a mi akaratunk, a mi erőfeszítésünk, és talán leginkább a mi nyitottságunk.
Nem, az élet, az új év nem hoz most sem semmi mást. Semmi mást, mint eddig. Eddig azonban önmagát hozta: a tökéletességet, a teljességet. Számtalan üzenetet, helyzetet, találkozást, álmot, érzést nekünk, hogy valamit meglássunk, megértsünk, hogy képesek legyünk mást gondolni és cselekedni, mint eddig, hogy vonzódásainkban, elragadtatásainkban meglássuk végre a szívünk mélyén elrejtett vágyakat, elutasításainkban, taszításainkban, a bennünk negatív érzések ébresztőiben pedig tulajdon árnyékszemélyiségünket. Nincs az a helyzet, nincs az a pillanat, ami valamiképpen nem rólunk szólna. Ami nem rejtené magában a lehetőséget, hogy végre megnyíljanak szemeink, és azt lássuk, ami van. Hogy ne sodródjunk tovább hajótöröttként, hanem biztos kézzel, kormányosként álljunk életünk hajóján.
Hajótöröttként kiszolgáltatottak vagyunk, az események sodornak bennünket. Kormányosként a mi kezünkben a döntés. Az események, a sors fölé kerekedünk.

Te, aki olvasod most ezt az írást, mondhatod, hogy értelmetlen ez az egész. Vagy azt: feleslegesen járatod a szádat, mert mindezt én is tudom, mégis képtelen vagyok változtatni. Én is sokáig vergődtem, és még mindig bele-beleesem a „képtelenség hálójába”. Én is sodródtam, én sem láttam, én is az új évtől vártam a boldogságot. Csakhogy az nem és nem akart megérkezni. Persze alapvető kérdés, hogy mi a boldogság. Mitől érezzük boldognak magunkat? Általában kívül keressük. A másikban, valaminek az elérésében, megtartásában. Pedig a boldogság belül van. És nem kell hozzá senki és semmi. Egyfajta „kerek ez az egész világ” érzés, és benne én is, az én éltem is kerek, zavartalanul, a körénk húzott, egyre szorítóbbnak tűnő betonkerítés ellenére is. Valami olyasmi lehet ez, mint Pál „mégis öröme” (Gyökössy) a Filippi levélben. Talán csak néha sikerül megmártózni ebben, állandó, tökéletes megélése csak kevesek ajándéka. Lehetősége mégis ott van mindannyiunk előtt. Nincs, nincs más út az ember számára a földön, ha növekedni, fejlődni, megérteni, látni akar, mint befelé menni saját szívébe, s előhozni az elásott kincset, ami akár sár, akár arany, az övé – dolga van vele. Míg nincs utunk befelé, míg félünk saját magunk érzéseitől, valódi lényétől (amiben akár a vadállat is rejtőzhet), amíg nincs rend bent, nem lesz rend kint sem. Addig csodára várunk, boldog új évre, addig tovább sodor bennünket az élet századszor is ugyan abba a helyzetbe, de mi vakon, századszor is ezt csak a véletlennek, balszerencsének tulajdonítjuk, az életet, sorsot, a másikat hibáztatjuk érte. És közben elmúlik az élet: egyformán, változatlanul, boldogságot remélve, kergetve, nem találva. Az orrunk előtt volt: bennünk. Min múlik 2012?

Nem kívánok hát boldog új évet! Ha elégedetlen vagy az eddigiekkel, egyszerűen gondolj a szívedre. Belőle indul ki az élet (Példabeszédek 4,24) a maga teljességével. Örömével, bánatával, mélységével, magasságával, megértéseivel és meg nem értéseivel. Ez mind hozzátartozik, ez mind a Tiéd. Hogy ne csak nézz, hanem láss! Lásd önmagadat, sorsodat, utadat! (parokia.hu)